E.T. inni kér

Giru, a legjobb barátom

Ez fantasztikus volt!- kiáltottam, mikor már az űrhajó is ott volt mellettem.   Felálltam és leporoltam öreg, piszkos, foltozott űrhajósnadrágom. Giru akkor már kipattant a fedélzetről. Ő talpra is érkezett, nem mint jó magam. Hát, azt nem állíthatom, hogy csúnya lett volna, de azért egy földi, mint én először jól megijedt volna tőle. Nagy maki szemeivel mindent látott, szemüvege pedig egy törött pohár talpához hasonlított. Vicces látványt nyújtott, ahogy a vékony teremtés leporolja ruháját, felém néz, majd rám mosolyog. – Gyere! – mondta, majd a kezével intett, merre fogunk menni. –Ez már a harmadik bolygó ma. Nem kellene lassan hazamennünk? – Kérdeztem, majd körbepillantottam, de vizet sajnos ezen a bolygón se láttam. – Körbejárjuk, hátha van itt víz. Ha van, viszünk haza, ha nincs akkor… akkor… - A mondandóját már nem tudta befejezni, mert hirtelen hatalmas robajjal beesett egy eddig ismeretlen barlangba, aminek teteje homokkal volt takarva. – Giru! Giru? Giru, jól vagy? – kiáltottam utána. A most már fedetlen barlangbejárathoz rohantam, és hirtelen csobogás édes hangja ütötte meg a fülem. Giru kiáltásának visszhangja ejtett ki hirtelen elképedtségemből – Itt vagyok, nincs semmi bajom, de te hallod azt amit én látok is? – Hevesen gesztikulálva jeleztem neki, hogy igen. Mindkettőnket elöntött a büszkeség és a megkönnyebbülés. – Végre! Végre találtunk egy vízlelőhelyet! – Már majdnem két hete, hogy nem találtunk vizet, a királyság szomjazik! – emlékeztetett rá Giru. – Már indulok is a szivattyúért. – mondtam, majd elindultam a hajó hatalmas tartályánál lévő szivattyúhoz. Leakasztottam a helyéről és belógattam a barlangba Girunak. Miután kiszívattunk egy egész tanknyi vizet, Giru bejelölte a helyet a radaron és elindultunk haza a Mizu bolygóra. Nekem ez a hely azóta volt az otthonom, mióta egy a földiek által felküldött űrhajón meg nem születtem, és a hajó le nem zuhant erre a bolygóra üzemanyaghiány miatt. A szüleim a bolygón maradtak, de féltek a Mizu bolygó eredeti lakosaitól. Aztán egy éjjel Giru apja, Ubi bácsi kicsempészett engem a rögtönzött sátorból. Velük laktam 1 hétig, majd az apukám megtalált és találkozott Giru családjával. Azóta jó barátságban vannak. Apu már a királynál is járt, és a király megtiltotta neki, hogy jelezzen a földieknek erről a helyről. A mizui lakosok irtóznak az emberektől. Minket már elfogadnak, de nem szeretnék, hogy az emberiség, ennyi év kutatás után rájuk leljen. Ez a faj amúgy is fejlettebb, mint az emberek, ezt hajtogatja mindig apa és anya is. Mi, mint egy a felfedezőcsoportok közül, nagyon sokat teszünk a mizuiak fennmaradásáért. Mert ezzel a bolygóval csak egy a gond: nagyon kevés a víz. Alapból növényzet sem lenne, ha a Mizu bolygó lakói nem küldenének ki felderítőket vízért, amit ihatnak, és amit a levegőbe permetezhetnek, így növelve a páratartalmat, és felhőket hozva létre. Így, Giruval úgy döntöttünk, gazdagítjuk a felderítők apró csoportját, hogy utazhassunk és világot láthassunk. Miután hazaértünk, jelenteni készültünk a királynak, mint mindig. Be is léptünk a pompás trónterembe. Mindenhol a Mizu öt holdjának holdkőzetei csillogtak-villogtak kifényezve. Ezen kívül ott volt még az emberektől lopott arany, gyémánt, smaragd illetve egy érdekes lila, kristályos anyag, aminek azt hiszem ametiszt volt a neve. A trónterem bal falán portrék lógtak, az előző királyok tiszteletére. A jobb oldal ablakokkal volt tele, hogy a király mindig láthassa gyönyörű, zöldes-türkizkékes égboltot. Térdre borultunk Ő méltóságossága előtt. Én nem szívesen tettem meg ezt a mozdulatsort. Mindig is Giru volt közülünk a legilledelmesebb, legudvariasabb és legkedvesebb. Mindig ő volt az, aki jó modorra nevelte a másikat. – Jelenteni jöttetek felderítő barátaim? – kérdezte a király. – Igen, felséges uram. – szólt Giru. – Jó híreket hoztunk Önnek. – mondtam. A király kíváncsian, mégis megkönnyebbülten pillantott le ránk magas trónusáról. – Hadd halljam! – mondta idegesen. – Vizet találtunk a C2D88 nevű bolygón. Egy egész tartállyal hoztunk, de ha küld oda még felderítőhajókat, lesz még több is. – hangzott el számból a mondat. – Ennél jobb hírt nem is hozhattatok volna! – kiáltott fel a király. – A Birodalom már szomjazik, a száraz hét most szerencsére nem járt áldozatokkal, de ha nem találtatok volna vizet, valószínűleg lettek volna. Emberekkel találkoztatok-e? – Nem. – felelte Giru. – Egyszer jelzett a radar, de akkor gyorsan elrejtőztünk, ahogyan az elő van írva. – szólalt meg bevallóan Giru. – Rendben, kezdjük meg a víz szétosztását és szétszórását a levegőbe! Hírnökök! Tájékoztassátok a népet a vízről és a munkások lássanak munkához! – mondta a király ellentmondást nem tűrő hangon. – Giru, köszönöm a hírt és azt, hogy ismét megmentettétek a népet! Távozhattok! – szólt. Hazaindultunk, hiszen otthon vártak ránk a szüleink, és persze a finom étel. Anyukám mindig azt mondta a Földön minden étel finomabb mint a Mizun. Én nem értek vele egyet. Mondjuk nincs összehasonlítási alapom, hiszen itt nőttem fel, de a mizui kaja a legfinomabb. Főleg, amit Gizi néni, Giru anyukája, és anya közösen főznek. Miután megvacsoráztunk, mindenki fáradt volt, úgyhogy elmentünk lefeküdni. Mielőtt elaludtam volna, gondolkozni kezdtem. Szegény emberek, annyi éve kutatna értelmes létforma után az univerzumban mindenféle műszerrel… mi lenne ha szólnék nekik hogy itt vagyunk? De azt sajnos nem tehetem. Vagy mégis? Apunak megvannak a régi űrhajós felszerelései meg minden… de akkor mi történne Giruékkal? Biztos elárulva éreznék magukat, haragudnának ránk, vagyis inkább csak rám. De ha szólnék a többi földinek akkor tényleg hazatérhetnék, az igazi otthonomba, a Földre. Mindenki azt mondja, hogy az egy gyönyörű bolygó. Hogy vannak rajta folyók, tavak, sőt, tengerek és óceánok is, amik olyanok mint egy hatalmas tó, és a vizüknek sós íze van. Meg azt is mondják, hogy vannak ott akkora erdők, mint a mi egész törpe bolygónk. Hogy ott majdnem minden nap esik az eső, és vannak rajta olyan állatok, amelyekről mi még álmodni sem mertünk. Nagyon szívesen hazamennék a Földre és körülnéznék. De mi lenne akkor Giruékkal? Ők itt maradnának, és vajon várnának ránk, vagy csak egyszerűen élnének tovább mint eddig? Mondjuk, ha a Földön tényleg ennyi víz van, szerintem adhatnának a mizuiaknak valami bonyolult szivattyúrendszerrel… és mi lenne ha az egész Mizu bolygót odaköltöztetnénk a Földre? Akkor nem lenne több gondunk a vízzel! Akkor a mizuiak is láthatnák, milyen gyönyörű is a Föld! Hazavihetném magammal Girut, anyut, aput, Ubi bácsit és Gizi nénit is. Egy család maradhatnánk, csak éppen nem a Mizun hanem a Földön. Akkor otthon is lenne mindig elég víz, nem kellene ez miatt aggódnunk… de jó is lenne! Majd holnap elmondom anyuéknak. Biztos tetszeni fog nekik az ötlet, hogy hazamehetünk. És ha nekik tetszik, majd meggyőzzük róla a királyt is valahogyan. Utána pedig megbeszéljük ezt az emberekkel az adóvevőn keresztül. De szerintem most már aludnom kéne, mert holnap nagy nap elé fogok nézni! Lehet el fog érkezni a hazatérésem időpontja… hamarosan. Na, de most alvás! Álomba is szenderültem, s az elképzeléseimmel álmodtam. Egy boldog élettel a Földön… aztán egyszer csak Giru hangjára felnyitottam a szemem. – Jó reggelt álomszuszék! – ébresztgetett. – Jó, jó megyek már! – kimentem a konyhába és elkezdtem elfogyasztani a reggelimet. A család többi tagjai már az étel felénél jártak. Felvázoltam nekik a tervemet. Giruék kikerekedett szemmel bámultak engem, miközben a történetet hadartam nekik. Végezetül csak egy mondat hangzott el, az is anyám szájából: Hányszor mondjam el neked kislányom, ez nem a Mizu, ez a Plútó!

Csörgő Emese Alíz, 7.A